(2. rész)

A Kárpát-medence keleti részének elfoglalása

893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra
a Szir-darján túl élő úzok ellen. Fogjul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt és rengeteg rabszolgát,
állatot valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak.
Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket.

894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként. Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia,
Liuntika volt.

894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában
megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg.
A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát,
a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is
hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal.
Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették.
A fejedelmi cím örökléséért két testvért, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette
a magyar terjeszkedést.

A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról.
Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi.Egy feltevés szerint a magyarok
(főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén
teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek.

A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak.
Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán,
hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz.
A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó
bolgárok országát, majd a források szerint legalább két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték.
Először feltehetően Preszláv - Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál.
A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak.
Simeon ekkor a magukra maradt magyarok ellen vonult és egy nagy csatában legyőzte őket.
A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett.

Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás harapofogóba vette a magyarokat
és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket. Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre
(a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri,
Gardizi, stb.
A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására történt 900 előtt,
amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medemcébe bevonuló magyarok nem ütköztek
számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk újabb csatáról ebben az időben,
ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges szomszédok is megelégedhettek.
A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt.
Erre utalnak a Przemysl, Lviv, Dnyeszter- és Prut-menti valamint Bukarest közelében feltárt sírok.

A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer főre tehető.
A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-medence megszállásának előkészítése,
és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása, mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost
foglalt le. Az egyes törzsek védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban.
Megfelelő védelmi erő egy esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni,
hogy több száz ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők)
nem menekül "rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon.
Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb.
Az ellentmondás lehetséges feloldása, hogy a „menekülés” inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva,
akiknek támadása a hátramaradottakat érhette az Etelközben.

Erdélyben a magyarok a Képes krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”.
Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása,
és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik,
hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje,
bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás
lett volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új hazájába,
de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az időben, így nem zárható ki az sem,
hogy mégis természetes halállal halt meg.

Pannónia elfoglalása

A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban.
Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat,
hogy 899-ben Arnulf császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár ellen. A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf,
így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség,
az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket,
ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek
számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása,
valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is.

Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye nyugatra tolása volt az Ennsig,
ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904,
amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el.
Árpád fejedelem halálának időpontja sem ismert.

A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor, amikor a pozsonyi csatában
sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is.
A Salzburgi évkönyvek szerint ez volt a legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült.
Ezzel a magyaroknak sikerült a határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.

A kettős honfoglalás

A kettős honfoglalás elméletét László Gyula (1910-1998) régészprofesszor dolgozta ki, miszerint a magyarság két lépcsőben
szállta meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént
a „második” honfoglalás.

László Gyula szerint „Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz.
Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz,
csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak,
akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”

Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917-2000)
történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy
nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.
”László Gyula válasza erre az érvelésre: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók
érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik
a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”