(2. rész)

Utazásai

Katonáskodása mellett szabadidejét főleg önképzésre és utazásokra fordította.
1815 szeptemberében újra Franciaországba ment, majd onnan
Angliába hajózott, mindenütt élénk figyelemmel kísérve az ottani kultúra és technika vívmányait, s mindazon intézményeket,
melyeket később Magyarországon is megalapítani tervezett.
Később egy újabb olaszországi útra indult 1817 májusában, amely során az olasz költészetet tanulmányozta,
megfordult Görögországban, a Boszporuszon és Kis-Ázsia partjainál.
Az Archipelaguson a görög irodalom, a művészet és régészet tanulmányozása iránt érdeklődött.
Hazatérése után Magyarország és Erdély nevezetesebb városait kereste föl,
s utazása alatt több, életre szóló ismeretséget és barátságot kötött.
Ekkor látogatta meg Felsőbüki Nagy Pált és Wesselényi Miklós bárót is (1821. augusztus 1.),
akivel szoros barátságot kötött, bár ez a kapcsolat később, eltérő politikai nézeteik miatt kölcsönösen megromlott.
A külföldön és Magyarországon tett utazások során szerzett tapasztalatai éreztették vele a külhoni és a
hazai állapotok között fennálló lényeges kulturális és gazdasági különbséget, mely arra ösztönözte,
hogy a külföldön működő intézmények hazai életre hívásán is munkálkodni kezdjen.

Lóverseny

Első ilyen irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek.
Ennek a kezdeményezése több támogatóra is lelt, ezért megbeszélésre indult I. Ferenc királyhoz,
akinek a felszólítására 1822. január 31-én írásban is benyújtotta javaslatát.
A lóverseny-egyesület védnökévé a nádort is megnyerte.

Az Akadémia alapítása

Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága is felvette programjába a katonai és a képzőművészeti akadémián kívül
egy magyar tudományos akadémia felállítását. Az 1825-ös reformországgyűlésen ennek az ötletét ismét felelevenítették.
Már az első gyűlésen szóvá tette az intézmény szükségességét Máriássy, Sáros vármegyei követ,
de különösen nagy hatása volt Felsőbüki Nagy Pál beszédének, amelyben hevesen kikelt azon elkorcsosodó főurak ellen, akik elhanyagolták a magyar nemzet és a magyar nyelv érdekeit.
Ezt követően Széchenyi is felszólalt, melynek során „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára
” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét, amit 60 000 forintban állapított meg.
A bejelentést nagy lelkesedés fogadta, a beszéd után többen is anyagi hozzájárulást ajánlottak fel az intézmény létesítésére.
November 8-án a négy első alapító írásban is benyújtotta ajánlatát a nádorhoz és az alsó- és felsőtáblához,
majd november 21-én az alakítandó tudós társaság tervének alaprajzát is. József nádor, aki 10 000 forintot adományozott az akadémiának, bizottságot nevezett ki az alaprajz megtárgyalására, amelyben Széchenyi is tevékeny részt vett.
A bizottság javaslatai 1827. augusztus 18-án a királyi szentesítést is megkapták, az alapítást 1827-ben törvénybe iktatták.

 Megemlíteném még a következőket:

A Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a politikai, gazdasági és társadalmi kérdések megvitatása, az összetartás erősítése és némileg saját eszméi terjesztése céljából alapított. Az első tagokat ő kérte fel, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában. A tagok felkérése során tanúsított buzgósága később sem lankadt, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlését 1827. június 10-én tartotta 150 taggal, akik közül mintegy 45-en voltak jelen. A következő évben már az alapszabályokat is a közgyűlés elé terjeszthették.

Eszméi terjesztésének másik eszközéül a sajtót választotta, amelyhez tárgyat először kedvenc szakterülete, a lótenyésztés szolgáltatott. 1828-ban jelent meg e téren alapvető röpirata a Lovakrul, amelyben hosszas tanulmányai során szerzett tapasztalatai után a lótenyésztés nemzetgazdasági fontosságát fejtegeti, valamint a hazai lótenyésztés elmaradottságát és annak okait ismerteti.

Másik nagyobb jelentőségű munkája, a Hitel megírása, amelyen egy évig dolgozott, és 1830-ban tette közzé, hogy a benne foglalt új és átalakító eszméivel és reformterveivel lázba hozza, és a haladás útjára terelje a nemzetet.

A gőzhajózás ügye is állandóan foglalkoztatta. Felkarolta a Duna-gőzhajózási társulat ügyét, támogatta a bécsi kormánynál, a nádornál, az országgyűlésnél, később egész cikksorozatban ismertette a vállalatot és annak kereskedelmi fontosságát. Az első gőzhajó Pest-Buda és Zimony között 1831. március 16-án közlekedett. Az ő buzgólkodása hozta létre a balatoni gőzhajózást is, ő indította el a mozgalmat és gyűjtött részvényeseket. Az első gőzhajó 1846. szeptember 21-én indult a Balatonon.

A márciusi napok váratlan eseményei, a magyar független felelős minisztérium megalakulása reményt ébresztettek benne nemzeti önállóságunk megmaradásáról, és Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére 1848. március 23-án elvállalta a közlekedésügy és közmunka tárcáját. Széchenyi felkérése a közlekedési tárca élére mai szemmel magától értetődőnek tűnik – hiszen 1848-ra évtizedes munkája feküdt Magyarország közlekedésének kialakításában, de radikális politikai ellenfelei – különösen a márciusi ifjak – számára minisztersége elfogadhatatlan volt. Széchenyit is kétségek gyötörték, helyesen cselekedett-e, amikor nézeteinél radikálisabb kormányban tisztséget vállalt. Naplójában – igazi fekete humorral – arról beszél, most írta alá halálos ítéletét, fel fogják akasztani, ráadásul Kossuthtal együtt … de csak azt fogja kérni, hogy legalább egymásnak háttal fordítva akasszák föl. A Kossuth és Széchenyi közötti ellentétek a kabinetbe lépés után sem simultak el, és most, közelebbről nézve még sötétebb színben látta a Kossuth politikájától fenyegető veszélyt, ami mindinkább a dinasztiával való szakadás felé vezetett. Ez ellen a minisztertanácsban és a képviselőházban is (augusztus 19.) hasztalanul szólalt fel. Széchenyi közel öt hónapig, 1848 áprilisától szeptember 4-ig állt a tárca élén.

Betegsége

Széchenyi távozása a közélettől drámai körülmények között zajlott le.
Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem tudott megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel.
1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, amelyért önmagát tette felelőssé.
Abban a hitben élt, hogy most jött el az utolsó pillanat, most van utolsó esély arra, hogy megakadályozza a nemzet pusztulását.
Ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, győzködte ellenfeleit, s eközben rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte,
nyomasztó önvád mardosta. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa,
amelyet amióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy beteg.
Amikor szeptember 5-én betegszabadságra indult, világos volt számára, hogy soha többé nem fogja látni Pestet.
A folytonos tépelődés a haza sorsán, a forradalom víziója lassanként megtörte életerejét.
Orvosa, Balogh Pál, szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt,
felesége is Bécsbe költözött, és folyamatos kapcsolatban állt Széchenyivel és környezetével. Állapota lassanként annyira javult,
hogy levelezett, honfitársaival politikáról is társalgott, és gazdasága ügyeit is maga intézte. Később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János közzétehesse őket.
Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.

Halála

A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet megszűnt rá nézve menedékhelynek lenni.
A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála,
az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7–8. éjszakáján, vitatott körülmények között)
önmaga ellen fordította fegyverét. Korábban (1848. szeptember 5-én) Esztergomban már kísérelt meg öngyilkosságot,
amikor a Dunába vetette magát a hajóhídról, de ekkor szerencsésen kimentették.
Vannak azonban feltételezések, miszerint meggyilkolták, és erre számos reális bizonyíték van.
Amikor megtalálták, kezei a lágyékán nyugodtak, a fegyver pedig a combján hevert.
Szinte lehetetlen, hogy miután fejbe lövi magát, így essen le a keze, illetve a fegyver a combján maradjon. A falon nem volt vér,
csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték. Szakértők három tűszúrás nyomát találtak a ruháján,
a szívénél. Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem volt csupa vér a gallérja,
hiszen ha fejbe lövi magát, akkor ilyennek kellett volna lennie.