Kehidai Deák Ferenc
(Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.)
politikus, államférfi, országgyűlési képviselő,
„a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.

Deák történelmi nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll,
hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet útjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes,
törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország fejlődését,
anyagi és szellemi művelését.
Rendkívüli érzéke volt a tudományhoz; tudta, hogy nemzete csak ezáltal boldogulhat.
Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva,
méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. Beszédeit, írásait Kónyi Manó adta ki hat kötetben.
Ennek alapján készült a Magyar Remekírók 1906-ban megjelent kétkötetes válogatása.
1934-ben Berzeviczy Albert bevezetésével jelent meg egy kötet Deák Ferenc írásaiból;
feltűnő, hogy ebben nem kapott helyet az 1867. március 28-án elhangzott, a Kiegyezést védő parlamenti beszédje.
Szövege külön kötetben is megjelent a híres Húsvéti cikk (1865. április 16.) társaságában,
1917-ben, dr. Fayer Gyula bevezetőjével.

Családja

Deák Ferenc tekintélyes, régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben,
ami akkor a család egyik tekintélyes birtokának központja volt.
(A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.)
Családja a ma Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején
azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis nagyapja, Deák Gábor
– akiről kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével alapozta meg a család szerencséjét –
a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is,
bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt.
Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek.
Az is biztos, hogy a család már 1703-ra nemesi rangra emelkedett,
mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.

Édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe.
Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemő Zalatárnokra nagybátyjához,
Deák Józsefhez került. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ezidőtájt várt gyereket,
és a szolgálónép között is akadt szoptatós dajka. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt.
Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.

Személyisége

Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez, ezt erősítette agglegény volta is.
Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az,
amit úri társaságban kényelmességnek neveznek,
amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.
Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb.

Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, fafaragás volt.
Írása nehézkes, rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott.
Jó humorú társalgó; ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát.
Maga ritkán nevetett hangosan.
Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra:
„...hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.

Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott.
A reformkor több nagy alakjához képest, nem volt világlátott ember, de provinciális sem:
olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül tudott.

Gyermekkora, korai évei

Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba,
Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly, visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrött a jogakadémiát végezte el,
végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt is tett – a királyi táblánál – ügyvédi vizsgát.
A hagyományt követve, megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző.
Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére.
Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a 18. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra.
Bár a pert elveszítette, a megyében ismertté és elismertebbé vált.

Amikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt.
1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye így öccsét,
Ferencet küldte helyette Pozsonyba.
Bátyja - távozását fájlaló követtársainak - testvéri büszkeséggel előre mondta:
„Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban."

Halála

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta, de szellemének magas röpte ugyanaz maradt.
A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben,
1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét.
A lelkiismereti szabadságnak és a jognak éppoly mély tisztelete,
a nemzet egyesítése iránt éppoly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, amiket 40 évvel azelőtt tartott a pozsonyi diétán.
A szabad egyházat - szabad államban elvét tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg,
hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stációit.

Öregkorában sok örömet okozott neki Vörösmarty árvája, Ilona, akit ő nevelt fel, és az állatkertben a Kristóf nevű medve.
Szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fúziót,
a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését is.
Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg, élete 73. évében.
Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, az egész nemzet gyászolta nagy fiát.
Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet. 1887-ben, a mai Széchenyi István téren, az MTA-val szemben,
ma is álló szobrot emeltek emlékének.