(2. rész)

 

Magyarországnak nála nagyobb királya nem volt, jobban szeretett,
népszerűbb uralkodó pedig alig fordul elő az egész világtörténelemben.
Nagy volt mint ember, nagy volt mint király, mint hadvezér; erélyes, ernyedetlen buzgóságú, szigorú és igazságos.
Népe, nemzete javat munkálta mindig, csak egy vágya, egy elérnivalója volt: a haza dicsősége, nagysága.
Ifjan, úgyszólván mint gyermek került a trónra s 31 esztendeig ragyogtatta azon nagyságát, hatalmát.

Mikor V.-ik László király kifutott az országból az ellene feltámadt ingerültség, lázadás elől, magával vitte Mátyást is.
Elhurcolta Prágába, s ott Podjebrádnak adta át őrizet végett. Podjebrádnak nem sokáig kellett őriznie Mátyást,
érte jött a magyar nemzet, s visszakövetelte.
A jó cseh úr. tisztességes váltságdíjért s előnyös szövetségkötésért kiadta az itjút,
kit aztán nagy diadallal vittek Budavárba. Királyává lett a magyar hazának.

A nyakas főurak eleinte nemigen akarták Mátyást, húzták-vonták a tanácskozó gyűlést,
míg egyszer csak lent a Duna jegén és a partokon álló katonaság, megunva a hidegben való álldogálást,
éltetni kezdé Mátyást; az éljenzés tovább terjed, s csakhamar átalános lesz,
erre aztán az urak is rámondták: éljen Mátyás király!

Mátyásnak sokáig kellett várakozni, mig a koronát fejére tehette, mert az még mindig Fridriknél volt,
s a jó szomszéd most már nem kevesebbet akart, mint hogy a koronával őt magát koronázzák meg.
A Garay- és Ujlaky-párt vele tartott, s meg is tették azt a tréfát, hogy megkoronázták Fridriket.
Erre aztán Mátyás is komolyra vette a dolgot, sereget küldött jogainak bitorlója ellen, majd ő maga is megjelent,
s Fridrik csapatát megverte. Ekkor alkudozásba bocsátkozott, s pápai közbenjárás mellett végre megkapta
a féltett nemzeti kincset s miután elébb számos nagyszerű tények és vitézség által még inkább kiérdemelte
a nemzet becsülését: 1463-ban megkoronáztatta magát.

Mátyás aláírása és pecsétje

Mátyás már uralkodása kezdetén égető szükségét érezte egy rendes hadsereg szervezésének.
Addig ügy volt szokásban, hogy mikor a szükség kívánta, összetoborzották a sereget, s aztán ha elmúlt a baj,
megint szétbocsátották. Mátyás király állandó hadsereget állított, s ebből lett később a híres fekete sereg,
mely uráért lelkesült, bárhova követte, s melyet Mátyás is annyira szeretett,
hogy még a közvitézeket is nevükről szólította. Mátyás nagyszerű diadalait személyes bátorságának is köszönheti.
Sokszor maga vállalkozott a kémkedés nehéz szerepére.
Álruhába öltözve, csodás bátorsággal átment az ellenség táborába,
megvizsgálta a hadállást, s így saját tapasztalatai szerént vezette tovább a hadjáratot,
így tett a Kázmér elleni hadjáratkor, s akkor is, mikor Bécset ostromolta.
Mint a rege beszéli, megtudták Bécsben, hogy Mátyás álruhában a város falain belől van.
Nosza kiadták tehát a rendeletet, hogy szigorúan vigyázzanak a városból kimenőkre, s minden áron fogják el Mátyást.
A nagyeszű király aztán ügy játszotta ki az őröket, hogy rongyos tótnak öltözve,
maga előtt kijavított szekérkereket hajtva osont ki a kapukon.
Egyik őr rá is ütött a hátára mondván: ejnye atyafi de hasonlit az orrod a Mátyáséhoz.

A nagy király nemcsak az ellenséget kémlelte ki álruhában, hanem országának tisztviselőit is.
Elvegyült a nép közé, úgy tudta ki ügyét-baját, s ahol a tisztviselők részéről visszaélést tapasztalt, szigorúan büntetett.
Az államkincstár üres volt, a bevételek nem fedezték a nagy kiadásokat,
az országnak folytonos harcokban való védelme sokba került.
Új adókat kellett kigondoni, s szükséges volt a meglevő adónemeket emelni. Mátyás mindkettőt megtette.
De ezért, s igazságosságáért, szigoráért sok ellensége támadt, a féktelenséghez,
számadásnélküli gazdálkodáshoz szokott elhatalmasodott uraknak nem tetszett az új állapot, duzzogtak, forrongtak.
Összeesküvés támadt, de a nagy király vérontás nélkül ügyességgel, leleményességgel elfojtotta a lázadást,
s végül az országgyűlés nemcsak hogy helybenhagyta az új adókat, hanem azoknál négyszerte többet ajánlott fel.
Alig volt uralkodó, ki nála hívebben ragaszkodott volna az alkotmányhoz.
Semmit sem tett az ország rendéinek tudtok s beleegyezésük nélkül. Minduntalan országgyűlést tartott,
úgyhogy az urak bele is untak a sok gyülésezésbe, s utoljára maguk mondták,
hogy tegyen belátása szerint, ők bizonyosak abban, hogy amit tesz, csak jól és bölcsen lesz téve.
Hosszú uralkodása alatt sokat kellett harcolnia a törökkel,
a csehekkel, az osztrákokkal, és ő harcolt, ott állt a sereg élén mindig s hadvezető volt ha kellett.
De mindezen terhes dolgok mellett is talált elég időt és módot a politikai és közügyeket bölcsen, okosan,
terv szerint vezetni. Hazánk abban az időben nagy szerepet játszott az európai többi országok koncertjében.
Mátyásnak volt beleszólása a világeseményekbe, hazánk tekintélyes, tisztelt állam volt.

Van a nagy király életében egy sötét folt,
mely különben az országkormányzás magaslatáról nézve ellenkezőképen is bírálható.
Ugyanis nem sokára trónralépte után, fogságra vetette nagybátyját, Szilágyi Mihályt,
pedig a trónt e jó öregnek köszönhette, Szilágyi húszezer főnyi sereggel jelent meg Pesten a királyválasztáskor,
s tulajdonképpen ez a tekintélyes hadsereg kiáltotta ki Mátyást.
Hanem aztán nagyon is akarta éreztetni Mátyással, hogy neki köszönheti koronáját.
Igaz, hogy a királyválasztó országgyűlésen Szilágyi kormányzóvá választatott négy évre,
míg Mátyás huszadik évét eléri, s igy mindenesetre lehetett beleszólása az ország dolgaiba.
De Szilágyi Mihály apró kicsinyes dolgokkal bosszantotta királyi öccsét,
mindig korholta, intette, akkor is mikor dorgálásra ok nem volt. Addig zsémbeskedett,
míg végre Mátyás megsokallta a dolgot,
menekülni akart a nyűgtől, szabad kezet kívánt az uralkodásban hogy megtehesse mindazt,
amit haza javára nagy esszé, forró honszerelme javasolt. Tehát egy jó alkalmat felhasznált az öreg elfogatására.
Szilágyi ugyanis fegyverrel támadta meg az engedetlen Beszterce városát, melynek grófjává neveztetett volt ki,
s a polgárok felett szigorú katonai ítéletet tartott, miért az erdélyi szászok fellázadtak. Ezért fogatta el aztán Mátyás.
Később meg-békültek, Szilágyi nem avatkozott többé az uralkodásba.

Élete végefelé nagy aggodalmat okozott Mátyásnak a trónöröklés kérdése.
Egyetlen fiát, Jánost akarta maga után a trónra emelni.
Igyekezett az egyes befolyásos főurakat, főpapokat megnyerni. Azok ígértek is mindent,
s az országgyűlés is általános esküt fogadott, hogy utána fiát választják meg királynak. De aztán megszegték esküjüket.
Mátyás fia, Korvin János nem juthatott a trónra.

Mátyás sok harcai s gondjai közepeit is nagy előszeretettel csüggött a tudományokon.
Udvarában tudósok, művészek éltek, s budavári palotájában, ötvenezer darabra menő nagyszerű könyvtárt állított.
E tény fontosságát csak akkor méltathatjuk eléggé, ha elgondoljuk,
hogy azon korban még nem ismerték a könyvnyomtatást, s a könyveket írni kellett.
A könyvtár minden darabja díszesen be volt kötve, s a királyi cimerrel ellátva.
E becses könyvtárból alig maradt fenn néhány darab.
Elpusztult, megsemmisült az egész, pótolhatlan kárára a tudománynak.
Néhány darabot a múlt években ajándékozott vissza a mostani török szultán, pár példány más oldalról került elő,
s ezek az úgynevezett korvinák (Korvin Mátyás könyvei) Budapesten a nemzeti múzeumban őriztetnek.

A tanügyre kiváló súlyt fektetett, Pozsonyban egyetemet állított, s Budán egy oly óriási tanintézetet akart emelni,
melyben az egész nemzet ifjúsága nyerhetett volna oktatást.
A nagyszerű iskola negyvenezer tanuló befogadására volt tervezve,
de a kivitelben megakadályozta a halál, mely fájdalom, korán utolérte. Alig volt 47 éves,
midőn rövid ideig tartó kínos betegség után meghalt. Mikor koporsóját elhelyezték a székesfehérvári királyi sírboltba,
a nemzet géniusa elfátyolozá arcát, sűrű könnyeket hullatott a haza sorsa felett.
Vége lett nemzeti dicsőségünknek, nagyságunknak. A rettegett nagy alak után törpe, gyáva lelkek jöttek.
Pusztulásnak indult a hon, s csakhamar bekövetkezett a mohácsi vész.