Természet 1.

 

Reviczky Gyula: Virágok

Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedved egy se szenveleg,
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyognak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd,
Tán elhervadni is gyönyör nekik...

   

Monostory Margit: Ősz

Nem látja senki, de én már érzem,
hogy itt jár közöttünk nesztelen,
a haraszt léptére megzörren,
s egy levél pirul el hirtelen.

Mezőre, rétre bőségben ontja
még sugarát a sárga nyár,
de a kert alatti drótsövényre
a fecske már gyűlésre jár.

A canna-virág kibontja kelyhét,
pirosan ég a salvia,
s a nap csókjától megremeg
hosszú szárán a dália.

Ez a sokszínű kihívó pompa
az utolsó fellángolás
mint a szerelmes asszony csókja,
ha körül lengi a hervadás.

   

Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad -e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizeken rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.

Láttál- e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár mit üzen?

És a nádi széna volt- e párnád,
millió béka muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz?
s a nádason átrepül az álom,
és rádsóhajt lágyan a puha fűz ?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.

    

Nagy Krisztina: Ha fa lehetnék

Szeretnék fa lenni dús levelekkel
évekkel a törzsemben, nyugvó érzelmekkel
adni még többet magamból,adni hűs árnyékot
végig nézni millió gyermek játékot.
Kik még önfeledten gondtalan élnek
a jövő sötét árnyékától még nem félnek.
Ősszel ledobni sárgult ruhámat a földre
nézni, ahogy az avar öleli, gyökereim körbe.
Télen a hó befed, hűti száraz ágaim
elalszok, s mint a kőszobor, őrzöm álmaim.
Tavasszal, hűs, friss szellő simogat
rügyet fakaszt, madárdal hívogat.
Nyújtózkodó ágaim zöldbe borulnak
kis emberkék újra a lábamnál guggolnak.
Ölelik törzsem, s játszanak, nézem
felmásznak ágaimra, épségüket féltem.
Szeretnék fa lenni, Ezeréves fa
kinek a történelemben ott az illata.

   

 

Juhász Gyula: Kórus a Naphoz

Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás , művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!

  

   

 

Wass Albert: Tóparton

Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.
Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...
Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...
A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.
"Levél könnyeit hullatja a vén hársfa,
Szél karján pörög a bú és a fájdalom.
Avarrá lett a Nyár zöldellő palástja
Menetel az örök idő, nincs irgalom.

 

 

Vissza