Érzelmek 1.
 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések
éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a
sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy
luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte: -
Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már
hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval
közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, - itt minden
tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül
kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog
volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan
boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az
öreg elment. A Szeretet úgy érezte ,sokkal tartozik neki, ezért
megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.
- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt: - Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos
az életben SZERETET.

"Azzal tanítunk szeretni, hogy szeretünk.
A földkerekség legnagyobb felfedezése az, hogy nincs nagyobb hatalom a földön a szeretenél.
Mert a szeretet is lecke amit meg kell tanulnunk itt és most!
A szeretet egytemes univerzális életenergia, ami egyformán sugárzik igazra és igaztalanra egyaránt.
Egyedül a szeretet képes végtelen dimenziókat nyitni a lélek számára.
Mi akik a polaritás világában élünk, ha nem dobjuk le egónk páncélját, sosem ismerhetjük meg a szeretet erejét.
Mert a szeretettől a lélek kinyílik, mint az ezerszirmú lótuszvirág.
Hiszen a szeretet nem vágyik egyébre, minthogy beteljesíthesse önmagát.
A legnagyobb igazság:
létezésünk lényege a szeretet. Vajon miért van az, hogy az ember fél kapcsolatba kerülni a boldog percekkel?
Miért nem tudjuk hogyan bánjunk a szeretettel? Az idő egy "nyersanyag" senki sem kap többet belőle a "végén",
mint amire szüksége lett volna.
Ezért egyetlen napot se töltsünk el a szeretet gyakorlása nélkül.
Mert szeretni csakis az önfeledt ember tud igazán. Az éntelen, egótlan lény, akinek lelke már "felébredt" és "meglátta" a szeretetet.
A szeretet az emberi léleknek olyan, mint testnek az oxigén.
Nem csak egy dolog a fontosak közül. Mégcsak nem is a legfontosabb. Hanem a Minden.
Mert ahol szeretet van, minden van. Ahol pedig nincs, ott semmi jele sincs az életnek."
(T. Mary: A tanító szeretet)

A szerelmet az élettel együtt,
és annak végéig tanulod, meg soha
nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,
nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,
érzelmek, haja fejed magába fogadó
selyme, bársonya, mindig meglepő,
magával ragadó arca, naponta megcsodálod,
elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,
életet ajándékoz minden nap minden pillanatában.
Ajka, és ahogy csókol, megremegsz, ájulás,
lábaid gyengék, mindenek súlya, a szerelem
nehezedik rájuk, álomtájra, álmok közé repít
oly-oly könnyedén.
Csak az ajkak beszélnek, minden más érdektelen,
elmondják egymásnak a varázsigét, a Titkok Könyvét,
belelapoznak, beleolvasnak,
és rájössz mindez nem földi gyönyörűség,
a csodák-csodáját éled át könnyedén.
Nyakán az inak, megfeszülnek,
és te magadba szívod női illatát,
melyhez nincs hasonló, nincs más kábulat,
rácsodálkozol testének minden elrejtett kis
pontjára, szemed színt vált, magával ragad
a gyönyör, nem tudod, mit miért, hol és hogyan,
és -magába fogad, rád tapad, eggyé válik veled,
megszűnik tér s idő, szerelemvörös betűkkel
íriszébe égeted gondolatod: SZERETLEK!

Ne engedj el . . .
"Fáj az ébredés, ami a valóságba rángat.
Fáj minden szó, ami elhagyja a szádat,
Fáj az érzés, mely a hatalmába kerít,
Fáj hogy minden nap Téged távolabb repít.
Miért, de miért?-ezt kérdezem magamtól,
Választ se várva a bús magányból. . .
Nem hittem volna hogy idáig jutunk.
Úgy érzem ellenkező irányba futunk.
Én megpróbáltam utánad szaladni,
Közös utakon melletted haladni.
De neked ez sem volt elég,
A lelkem birtoklása volt a cél. . .
De azt nem hagyhatom!Nem engedem!
Mert akkor örökre veled veszem.
Hidd el, hogy nekem is fáj az igazság,
De álmokba nem ringathatom magam tovább.
Ébrednem kell, még ha nem is akarok,
Máskülönben belülről meghalok. . .
Oly nehéz elhinnem,
Hogy véget ért a szerelem.
Harcolnék érte, de nincs erőm,
Bár érzem, hogy még nem késő!
Még maradt bennem remény és vágy,
Hátha újra még rám találsz.
De akkor siess kérlek nagyon hozzám,
Mert ha túl messze megyek már nem fáj.
És ha a fájdalom megszűnni látszik,
Elfoglalhatja helyedet egy másik. . .
De még itt vagy, szerelmem szívemben érzem,
Szoríts kérlek és ne engedj elmennem. . . "

Vissza