Gondolatok 4.

Az Élet Vonata

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek,
néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk,
míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra,
olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük,
hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket,
együttérzésüket, társaságukat.
Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra,
akik fontosak lesznek a számunkra.
Ők a testvéreink, a barátaink
és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.
Néhányan, azok közül akik beszállnak,
csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Mindig vannak olyanok is a vonaton,
akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak,
el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után…
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket…
Lehetnek olyanok akiket nagyon szeretünk,
mégis másik vagonban utaznak.
Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.
Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket,
átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.
De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal,
fantáziálással, reménnyel és csalódással…
és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.
Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni
és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait…
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel,
akiknek szükségük van a segítségünkre.
Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak
s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk,
mikor szállunk ki végleg s azt sem,
hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról
aki közvetlen mellettünk foglal helyet.
Úgy érzem vigasztalan leszek,
amikor örökre kiszállok a vonatból… Azt hiszem, igen.
Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas.
A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz.
De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk
és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik…
Ami boldoggá tesz, az a gondolat,
hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé,értékesebbé tenni.
Barátaim, tegyünk úgy hogy jó utunk legyen
és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.
Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után,
ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.
Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok
Jó utazást!

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet."