Amazónia titkokat rejtő, kincsekkel kecsegtető ismeretlen vadonjai évszázadokon át mágnesként vonzották a kincsvadászokat, kalandorokat, fantasztákat és a legkülönfélébb tudományágak képviselőit, akik gyakran valamilyen ősi mítosz, fantasztikus legenda, kósza híresztelés vagy hitelesnek tűnő beszámoló nyomán indultak útnak, hogy felkutassák az amazonokat, megtalálják az atlantisziak leszármazottait, eljussanak a legendás aranyvárosba, szenzációs felfedezéseket tegyenek vagy egyszerűen csak meggazdagodjanak. Sokan közülük soha nem tértek vissza. A XVIII. század közepe óta az egyik legnagyobb vonzerőt kétségkívül az a kézirat jelenti, amelyet ma 512-es sorszámon (Manuscrito N 512) tartanak nyilván a Rio de Janeiró-i Nemzeti Könyvtárban. Az iratköteget 1753 száraz évszakának utolsó napjaiban egy ismeretlen törzsbeli indiánfutár hozta valahonnan nyugatról, a távoli Amazónia sötét ősrengetegéből, egyenesen a Santosban székelő brazíliai alkirálynak. A feljegyzéseket egy névtelenségbe burkolódzó, de manapság Francisco Raposóként emlegetett bandeirante, egy királyi zászló alatt tevékenykedő őserdei kincskereső csapat (bandeira) vezetője küldte, aki embereivel évek óta úton volt, hogy felkutassa a legendás aranylelőhelyet. A hosszú úton megfogyatkozott kincskeresők aranyat ugyan nem találtak, helyette azonban rábukkantak a mesés Cidade Perdidára, a mind ez ideig csupán a leigázott, megtérített indiánok legendáiból ismert, évszázadok óta hiába keresett Elveszett Városra.

A beszámoló szerint a legsűrűbb, legsötétebb őserdő mélyén, egy meredek, sziklás, hóborította hegylánc övezte völgyben, teljesen véletlenül találtak rá az elhagyatott, kísérteties városra. A hatalmas kövekből épült, titokzatos jelekkel televésett háromívű kapun áthaladva egy széles, kikövezett utcán egyenesen a város főterére jutottak. A tér közepén fekete kőből kifaragott hatalmas oszlop állt, tetején egy jobbjával északra mutató ember szinte sértetlen szobrával. A város falai és erődszerű palotái hatalmas, simára csiszolt kőtömbök felhasználásával épültek. A köveket hihetetlen pontossággal, kötőanyag nélkül illesztették össze. (Ne feledjük, hogy ez a leírás olyan emberektől származik, akik sohasem látták Machu Picchu fellegvárát vagy Sacsahuaman erődjét.)

A Raposo-kézirat nyomán indult el utolsó, végzetes útjára Amazónia egyik legelszántabb XX. századi kutatója, Percy Harrison Fawcett ezredes. Az atlétikus termetű, számos sportágban jeleskedő, mérnöki diplomával rendelkező kalandkedvelő tüzértiszt több mint két évtizeden át járta sértetlenül Amazónia vadonjait. Hol Peru, hol Bolívia, hol pedig Brazília felől hatolt be a „zöld pokolba”. Alaposan ismerte az indiánokat, és jó néhány indián nyelven meg tudta értetni magát. Kalandos útjai során olyan területekre is eljutott, ahol talán még soha nem járt előtte fehér ember. Sok bírálója szerint Fawcett fantaszta volt, aki fél életén át egy délibábot hajszolt Ez a délibáb pedig nem volt más, mint Atlantisz, a legendás elpusztult kontinens (amelyet mellesleg több antik történetíró és földrajztudós is az amazonok őshazájaként emleget). Kétségtelen, hogy Fawcett hitt Atlantisz egykori létezésében, és meg volt róla győződve, hogy Dél-Amerika legelzártabb vidékei még ma is menedéket nyújtanak az elsüllyedt földről elmenekült felsőbbrendű emberek leszármazottainak, vagy legalábbis őrzik azok emlékét. Egyik levelében például a következőket írja: „-Az összefüggést Atlantisz és a mai Brazília egyes vidékei között nem lehet fölényesen semmibe venni, és a hit ebben -tudományos megerősítéssel vagy anélkül - számos olyan kérdésre ad feleletet, amelyek egyébként megoldatlan rejtélyek”.

Fawcett hitét azok az indián mesék és legendák is megerősítették, amelyek a „felsőbbrendű” musukról, a titokzatos, fehér indiánokról, vagy ismeretlen eredetű, ősi romokról, istenek által épített aranyvárosokról szólnak. És mindezek tetejébe ott volt a Raposo-kézirat- Fawcett 1925-ben indult el végzetes útjára Jack nevű fia és annak barátja, Raleigh Rimmel társaságában. A brazíliai Cuiabából vágtak neki a Mato Grosso vadonának, amelynek mélyén az ezredes felfedezni remélte az Elveszett Várost, amelyről egyszer így nyilatkozott: -„Az ősi Dél-Amerika, de talán az egész történelem előtti világ legnagyobb rejtélyére kaphatunk választ, ha megtaláljuk ezt a várost, és kapuit kitárjuk a tudományos kutatás előtt. Az Elveszett Város létezik, ebben biztos vagyok!”. Fawcett folyamatosan küldte vissza indián kísérőivel az útról szóló legfrissebb tudósításait. Így ment ez egészen addig, amíg el nem érték az Elpusztult Ló Tábora nevű helyet, ahol a két utolsó kísérőjüktől is búcsút vettek. Innen már csak hárman folytatták útjukat, így megszűntek a híradások is. Ettől a pillanattól kezdve soha többé nem hallott róluk senki.