|
 Köd előttem, köd utánam
1969-ben a brazíliai Sao José de Rio Preto városában egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni. A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el, amikor a húga csodálkozva felkiáltott. Paulo eltűnt! Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillantást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból. A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihívták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo "szétfolyt a levegőben".
Gáz van!
Az 1979.-es év egyik reggelén Helen Tillotson öt órakor arra ébredt álmából, hogy valaki erőteljesen kopog lakása ajtaján. Egyszerre csak felismerte, hogy édesanyja szólongatja: "Helen, ott vagy? Eressz be!" Helen gyorsan köntösébe bújt, majd odasietett az ajtóhoz, hogy megtudja, mi a baj.
Édesanyja Mrs. Marjorie Tillotson, aki philadelphiai lakásában éppen az utca túloldalán lakott, szerette volna megtudni, hogy Helen miért kopogott az ajtaján néhány perccel korában.
A huszonhat éves Helen álmosan tájékoztatta anyját, hogy előző este 11-kor feküdt le, és az óta nem is ébredt fel addig, amíg meg nem hallotta anyja kopogását az ajtón.
"De hát láttalak! Beszéltem veled!" - háborgott Mrs. Tillotson. Állítása szerint Helen felszólította, hogy ne kérdezzen semmit, csak azonnal kövesse Őt lakásába.
Hirtelen óriási dörrenés hallatszott kívülről. A két vitatkozó nő az ablakhoz rohant: azt látták, hogy az utca túloldalán lévő ház - melyben Mrs. Tillotson is lakott - romokban áll. Mint később kiderült; gázszivárgás okozta a robbanást, melyet mindössze egyetlen lakó élt túl: Mrs. Tillotson.
Üzenet a föld alól
A középkorban egy francia városka lakóinak hihetetlen találkozásuk volt. Egy napon nagyszakállú, piszkos bőrű, furkós botot szorongató idegenek bukkantak fel a patak szélén, amely a közeli hegyből csordogált alá. Két férfi és egy nő jött a vízhez inni, de amikor a parasztok odagyűltek, ijedten elinaltak onnan. Egy barlangban veszett nyomuk. A parasztok még hetekig őrizték a nyílást abban a hiszemben, hogy elemózsia és víz nélkül nem bírják sokáig, de sosem kerültek elő.
1915-ben egy dél-franciaországi falu nyugalmát kavarta fel egy különös halott. A hegyi út mellett egy bozontos hajú, nagyszakállú, szőrös atyafi testét találták meg. Az illető 30 éves lehetett, és ami a legfurcsább, a ruházata csak egy vakondbőrből készült, állatinakkal összevarrt, kezdetleges ágyékkötő volt. A halál okát nem tudták megállapítani, de a falu orvosa és patikusa egyhangúlag állította, hogy rendkívül széles lába volt, amelyen valószínűleg sohasem volt cipő. Ősember benyomását keltette, de hogyan került a faluba? A háborús viszonyok között szigorúan ellenőrizték a határokat és az utakat, így más országból nem jöhetett. Később előkerült egy tanú, aki két nappal korábban még élve látta az idegent, amint egy barlangból előbukkant.
1960-ban egy skandináv orvos - ki szenvedélyes amatőr fotós is volt -, különös kalandról számolt be egy angol újságnak. Szerette a lakott településektől távoli vadregényes tájat fényképezni. Az útja éppen egy hegyoldal mentén vezetett, amikor az egyik szikla megmozdult, és kissé odébbgördült. A résből két kistermetű, félmeztelen ember bújt elő. A szemtanú nem volt rest, nyomban két képet készített róluk. Többre nem volt lehetősége, mert azok ahogyan meghallották a fényképezőgép kattogását, eltűntek a nehezen járható sziklás-bozótos terepen. Az orvos nem merte őket üldözni, mivel azok ketten voltak, és botokkal voltak felfegyverkezve. Sajnos a képeket nem volt hajlandó közzétenni, mert erről a felfedezéséről könyvet akart írni. Azt gondolta, hogy kellően felszerelkezve visszamegy a helyszínre, leereszkedik a barlangba, hogy további információkat gyűjtsön erről a világról. Úgy látszik, megtette, mivel az újság később beszámolt róla, hogy az orvos nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta.
1971-ben a spanyol-francia határ mellett, nem messze Andorrától, sajátos módon került felszínre a föld alatti világok egyike. Egy hegyi falu kőbányájában éppen leomlasztották a soron következő földréteget, amikor az eloszlott porfelhőben egy üreg tárult a falusiak szeme elé. Benne négy kistermetű ember, kik a detonációtól és a hirtelen rájuk ömlő napfénytől kábultan álltak ott. Amint felocsúdtak, csivitelő kiáltásokat hallatva eltűntek egy alagútszerű járatban. Eközben valamilyen módon gyorsan beomlasztották maguk mögött az alacsony folyosót. Az omlásveszély miatt a helybeliek nem merték őket követni. Egy szemtanú szerint széles talpuk volt, és mintha bőrkeményedés lett volna a térdükön, valamint a könyökükön. Még annyit meg tudtak állapítani róluk, hogy ápolatlan volt a hajuk, és néhány különös szerszám volt a kezükben.
1947-ben Jugoszláviában, a Dinári Alpok egyik hasadékában különös csoportba botlottak a helyi favágók. Ezek szintén alacsony termetű, bozontos, szürkés bőrű emberek voltak, és két gyerek is volt közöttük. Öten-hatan lehettek, és csivitelő nyelven beszéltek, amikor egy ösvényen szembetalálkoztak a favágókkal. Amint a két csoport megpillantotta egymást, kölcsönös volt a rémület. Az idegeneken levő állatbőrruhák, valamint a kezükben tartott kő- és fabunkók alapján a favágók azt hitték, hogy ősemberekkel találkoztak. A primitív lények ijedelme nagyobb lehetett, mert gyorsan elszaladtak. A favágók még sokáig tanácskoztak, hogy kövessék-e őket, és mire eldöntötték, hogy utánuk mennek, már nyomuk veszett.
A legkülönösebb eset 1887. augusztus közepén történt, amikor a spanyolországi Banjos falu közelében a mezőn dolgozó parasztok két tizenéves korú gyereket pillantottak meg. A furcsa öltözetű kisfiú és kislány egy barlangból lépett elő. Szemmel láthatóan zavarta őket az erős napfény. A legmeghökkentőbb az volt rajtuk, hogy olyan zöld volt a bőrük, mint a falevél színe. Amikor a parasztok megszólították őket, különös nyelven szólaltak meg. Beszédüket később a nyelvészeknek sem sikerült azonosítaniuk. A két gyereket a helyi bíró házába vitték, aki megpróbálta lemosni róluk a zöld festéket, de hamar rájött, hogy ilyen a bőrük színe. Ezt követően alapos orvosi vizsgálatnak vették alá őket. Fajbeli besorolásuk azonban nem járt sikerrel. Alapvetően negroid vonásúak voltak, de a szemük inkább ázsiai jellegűnek tűnt. Hiába kínálták őket különböző ételekkel, italokkal, semmit sem fogadtak el. Csak a frissen szedett zöldborsót voltak hajlandóak megenni. Emiatt hamarosan legyengültek, kiszáradtak. A kisfiú öt nap múlva meghalt, de addigra a bőre kifakult. A kislány még öt évig élt. A napfény hatására az ő bőre is elvesztette eredeti színét, és a miénkhez vált hasonlóvá. A bíró házában cselédként dolgozott. Közben valamennyire elsajátította a spanyol nyelvet. Így elmondta, hogy az ő titokzatos világa a föld alatt van. Országukban örök homály uralkodik, és sohasem süt a nap. Egy hatalmas szélvihar ragadta el őket, és egy nagy, széles folyón túl sodorva a banjosi barlangban találták magukat.
A XII. század közepén egy farkasok elleni veremcsapdában két síró gyereket találtak a Suffolk-i Woolpit mellett. Ruhájuk és érthetetlen beszédük itt is nagy megrökönyödést váltott ki a helybeliekben. A leginkább azonban az egzotikus formájú szemük, és a teljesen zöld bőrük váltott ki csodálkozást. Itt szintén egy kisfiút és egy kislányt találtak, akiket a helyi földbirtokoshoz, Sir Richard de Calne-hoz vittek, aki befogadta őket a kastélyába. Ez esetben sem tudtak semmilyen kedvükre való étellel, itallal szolgálni nekik. Ők csak a nyers zöldbabot fogadták el. Ez esetben a kisfiú még egy évig élt, de a kislány felnőtt, és a környéken telepedett le. Az ő bőre is kifakult, és később férjhez ment egy Lynn-ből származó norfolki nemeshez. Valamennyire megtanult angolul, és elmesélte, hogy egy Szent Martin nevű országból érkeztetek, ahol nincs napsütés, csak állandó félhomály. Éppen a nyájukat legeltették, amikor kíváncsiságból bemerészkedtek egy barlangba. Belezuhantak egy gödörbe, és a fényes Angliában kötöttek ki.
PÉNTEK 13.
Miért szerencsétlen ez a nap?
A történet Kr.u. 1112 körül kezdődik... A francia Hugues de Payens márki és 8 másik francia lovag megalapítja Krisztus Szegény Lovagjainak rendjét. És hogy miért szegények, ha egyszer nemesek? A rend minden tagja köteles teljes vagyonát a rend és a keresztény egyház számára felajánlani, és a korábbi világi élvezetekről lemondani.
Kr.u. 1118-ban a lovagok az immár keresztény kézen lévő Jeruzsálembe érkeznek, és engedélyt kérnek Jeruzsálem püspökétől, hogy a rend a zarándokutak védelmét biztosítsa az arabok ellenében. A püspök természetesen hozzájárul a rend működéséhez és táborhelyet biztosít a lovagoknak a Templom-hegyen, Salamon templomának egykori helyén, ahol abban az időben arab istállók álltak. Ezek után a rend új nevet vesz fel: Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje, vagy ahogy mindenki hívja őket: a Templomosok.
A kezdeti 9 lovagból hamarosan hatalmas rend lett, mely jelentős gazdasági és katonai hatalomra tett szert. A Templomos lovagrendnek nagy kiterjedésű birtokai voltak, amelyeket 8 langues-ra (nyelvterület) és 10 olyan tartományra osztottak, melyek határait az országhatárok figyelembevétele nélkül húztak meg. Rendházaik, kastélyaik, hatalmas birtokaik csaknem egész Európát behálózták, Skóciától egészen az akkori Palesztináig. Ezenfelül kereskedelmi flottájuk, hajókészítő és -javító műhelyeik és kikötőik is voltak, köztük La Rochelle, ahol a flottájuk állomásozott. Más katonai lovagrendekkel ellentétben a Templomosok pénzkölcsönzéssel is foglalkoztak, sőt idővel a keresztény világ bankáraivá lettek, és adósaikká vált több európai uralkodó is.
Végül óriási gazdasági befolyásuk és a rend körül keringő misztikus mende-mondák miatt V. Kelemen pápa és a vagyonukra féltékeny IV. (Szép) Fülöp francia király titokban összefogva cselekvésre szánta el magát. 1307 szeptemberében a pápa lepecsételt leveleket küldött szét Európa minden szegletébe azzal az utasítással, hogy minden levelet egyazon napon felbontva, a tartományi vezetők mindenhol egyszerre cselekedjenek. Ez a nap pedig 1307. október 13-a, péntek volt.
Péntek 13-án aztán Európa szerte feltörték a pecséteket, és elolvasták a levelek tartalmát. A levelek döbbenetes "tényeket" állítottak! Kelemen pápa azt állította, hogy isteni látomása volt, amely arra figyelmeztette, hogy a templomos lovagok a sátánimádás, a homoszexualitás, a kereszt megszentségtelenítése, a bálványimádás és más eretnek cselekedetek bűnében vétkesek. Továbbá azt állította, hogy Isten azzal bízta meg, hogy tisztítsa meg a Földet a bűnös Templomosoktól, és addig kínvalassák őket, amíg be nem ismerik Isten ellen való vétkeiket.
A pápa terve jól működött. Azon a napon sok ezer lovagot fogtak el, - köztük Jacques de Molay-t, a Templomos rend Nagy Mesterét - akiket kegyetlenül megkínoztak, majd máglyára küldték őket. A rendet feloszlatták, a birtokaikat elvették, az életben maradott kisebb rangú templomosokat beolvasztották az Ispotályos rendbe.
Ez a tragikus nap, melyen több ezer keresztény lovagot kínoztak és öltek meg, mindmáig megmaradt a mai modern kultúrában is, mint "szerencsétlen nap", bár az igazi jelentését már csak kevesen ismerik.
A falevél meséje: a csodáról, a hitről
Réges-régen egy kislány súlyosan megbetegedett. Állapota napról-napra romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt. Teltek a napok, és a kislány ereje fogyni kezdett. Étvágytalanná, szótlanná vált, arca halovány lett, és ágynak dőlt.
Magához intette aggódó szüleit, és ezt mondta nekik:
Drága Édesanyám, Édesapám! Nagyon beteg vagyok, fogytán minden erőm. Érzem, nemsokára elhagylak benneteket. Ha az ágyamból kinézek az ablakomon át, látok egy terebélyes fát, rajta sok-sok szép, zöld levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull, én sem leszek már köztetek.
Eljött a nyár, majd beköszöntött az ősz. A levelek megsárgultak és hullani kezdtek a fáról.
A kislány már nem tudott felkelni az ágyból, csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka előtt álló fa leveleinek táncát követve.
Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék leveleket. Kivéve egyet, egyetlenegyet.
Ez az egyetlen, árva falevél a legádázabb telet és hózivatart is túlélte. A kislány ahányszor kitekintett az ablakon, mindig ott látta, fenn, a fa koronájának a közelében.
Kitavaszodott. a terebélyes fát újra zöldellő levelek lepték el és a kislány, csodák csodájára, jobban lett. Állapota napról-napra javult, ereje lassan visszatért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyából.
Odasétált az ablakához, és ekkor vette csak észre, hogy valaki odafestett egy falevelet.
 
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
