Saját Menüm (nem elérhető) |
|
| | |
|
|
|
Kardfogú tigris
| A kardfogú macskaformák (köznapi nevükön: kardfogú tigrisek) a macskafélék egyik kihalt alcsaládját (Machairodontinae) alkotják. Nevüket hatalmas, kardszerű felső szemfogaikról kapták, amelyek hossza 10-18 cm között változott. Legismertebb csoportjukat a Smilodon nembe tartozó fajok alkotják, amelyek Amerikában éltek a pleisztocén során, de a holocént már nem érték meg. |
|
|
|
A kardfogú macskák közvetlen leszármazottak nélkül haltak ki. A mai macskafélék más alcsaládokba tartoznak, vagyis a kardfogú macskákkal egymás „unokatestvérei”. Így a mai tigrisek is csak egy közös ősön keresztül kapcsolódnak hozzájuk. A mai macskafélék és a kardfogú macskák abban is különböznek, hogy a törzsfejlődés során az előbbiek szemfogai egyre kisebbek lettek.
A kardfogú macskákhoz hasonló állatok a földtörténet korábbi időszakaiban is léteztek. Ezek azonban nem tartoztak a macskafélék családjához, tehát csupán a biológiai konvergencia (összetartó fejlődés) érdekes eseteiről van szó. Ilyenek a ragadozók rendjén belül külön családot alkotó ál-kardfogú macskák (Nimravidae) az eocén korszaktól, valamint a rendszertanban még sokkal távolabb álló erszényes kardfogú macska, amely az erszényesek közé tartozott és Dél-Amerikában a miocén és pliocén során élt.
|
|
|
A kardfogú macskák legismertebb képviselői a Smilodon nembe tartozó Smilodon fatalis és Smilodon populator, az úgynevezett „amerikai kardfogú tigrisek”, amelyek még a mai ember korában is éltek.
Az amerikai kardfogú tigrisek mérete nagyjából megegyezett a mai oroszlánokéval, ám vaskosabb testfelépítésük miatt azoknál nagyobb volt a tömegük: ez kb. 100-120 cm-es marmagasságot és 200-400 kg tömeget jelentett. A két faj közül a dél-amerikai Smilodon populatort a nagyobb mérete és robusztusabb testfelépítése jellemezte.
A mai nagymacskákhoz képest erőteljesebb volt a testalkatuk és a lábuk, rövidebb a farkuk és nagyobb a fejük. A karmaikat szintén be tudták húzni. Feltehetően afrikai rokonaikhoz hasonlóan a nyílt térségeket kedvelhették, ahol a pleisztocén kori Amerika nagytestű növényevőire vadászhattak (amerikai ló, nyugati teve, amerikai bölény stb.). Vaskosabb testalkatuk alapján úgy gondolják, hogy zsákmányállataikat nem üldözéssel fogták el (a ma élő legtöbb nagymacskához hasonlóan), hanem lopakodva cserkészték be.
|
|
|
| Maradványaikat nagy számban és jó állapotban szerte Amerikában megtalálták Kaliforniától Argentínáig. Néhány csontvázuk súlyos, de begyógyult sebesüléseket mutat, amelyek – legalábbis átmenetileg – megakadályozhatták a kérdéses egyedeket a vadászatban. Mivel nem pusztultak el, ezért feltételezik, hogy (az oroszlánokhoz hasonlóan) csoportokban élhettek, ahol társaik nekik is juttattak a zsákmányból. |
 |
|
Jellegzetes szemfogaik pontos szerepéről sokat vitatkoznak. Csontok összetöréséhez túlságosan törékenyek lehettek. Valószínűbb, hogy az áldozat nyakának átharapásakor a légcsövet és a verőereket roncsolhatták szét, ezáltal gyorsítva az áldozat haláltusáját (ami a nagytestű növényevők esetén nem lehetett utolsó szempont).
Az amerikai kardfogú tigrisek az utolsó jégkorszak végével haltak ki, mintegy 10 000 évvel ezelőtt, vagyis nem sokkal a mai indiánok őseinek megérkezését követően. Ezért erős a gyanú, hogy az első indiánok túlzott vadászatának eshettek áldozatul: vagy zsákmányállataik, vagy maguk a kardfogú tigrisek túlzott vadászata miatt. Mások szerint kihalásukat a pleisztocént követő gyors felmelegedés okozhatta. (Erről bővebben: pleisztocén megafauna.) |
 |
Design©HoneyJen
|
|
|
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
